Porcelán

Porcelánbolt szívem szép kirakatába

Megállt gyönyörködni egy elefánt lányka.

Csodáltam, megfogott hatalmas ormánya,

Legyező fülei, szemei sugára,

Ránc-vastag bőre, tappancsa, s én dőre

Észre sem vettem, behívtam teára.

Nem akart ő rosszat, csupa szív és kedély,

Vigyázta lépteit és én is az enyém,

Beljebb, beljebb hívtam, nem érzett a veszély,

Már el is feledtem: elefánt a személy.

Főztem a teát, lógva hagytam a lányt,

S mivel nem volt otthon, elmentem tejér.

Ücsörgött a fáni, nézelődött körbe,

Amott egy nagy váza, emitt színes bögre,

De odakint a nap, nézd, rajzol a ködre,

Eluntam már magam, többre vágyom, többre!

Lelkes a fáni; kimegy csodát látni!

Üzenetet hagy, s kiszalad a gyöpre.

De jajj, a kényes árú mind belerezeg,

Porcelán szívemben összetöredezek,

Nem érti a lányka, mért történnek ezek?

Mindent elrontok csak, mindent tönkre teszek...

Így esett végül. Most amíg felépül,

Porcelán szívemre lakatot teszek.